Ez jó, “eladták” a román nemzeti válogatottat:)
“Goțiu leírása szerint a céljuk az volt, hogy leleplezzék a tárgyalási módokat, amelyeket vélhetően sokan alkalmaznak az országban. Ehhez olyan ajánlatokat, kéréseket kell megfogalmazniuk, amelyek egy korrekt tárgyalásban teljesen elfogadhatatlanok, és minden jóérzésű ember azonnal kidobná őket az ajtón – írja. Az említett »elszállt kérések« között szerepelt például az, hogy a válogatott tagjai elutazzanak Verespatakra, és »ciános« vízből igyanak, vagy bányászruhában fényképezkedjenek.”
Katt ide a sztoriért, megéri.
A Román Futballszövetség elnöke és Verespatak
A hagyományos francia-román barátság jegyében Stéphane Poncet, a Nemzeti Front (FN) jelöltje kiposztolt egy karikatúrát a Romániából jött Télapóról.
Külföldi segítségkérés :)
Románok
Bukarestben négy napja áll a bál, néhány százan folyamatosan balhéznak a rendfenntartókkal. Az egészségügyi reform, pontosabban az országos rohammentő szolgálatot gatyába rázó palesztin származású orvos, Raed Arafat eltávolítása kapcsán mentek ki tüntetni először, oszt’ most már kormány-, illetve államfőellenes megnyilvánulásokká konvertálódott a protest. A törzsközönség a fociklubok béközepéből, az ellenzék fizetett statisztáiból, néhány tényleg elkeseredett emberből, illetve unatkozó fiatalokból áll. Az egyik Bukarestben dolgozó ismerősöm a következő párbeszédet osztotta meg a Facebookon: “
EUSSR
Alapvetően a világ egyik legbékésebb embere vagyok, virágozzék száz virág, mondok magamnak, ettől olyan izgi. Ráadásul még eurofilnek is tudom magam, ölég prózai okaim vannak: számomra tapasztalati tény, hogy jó dolog, ha a határon nem valagászódnak, csak mert ki akarok menni ebből az országból. Vagyis hogy az országhatár, ahogy mondani szokás, légiesül. Európát így érteni az értheti, aki diktatúrában született és nőtt fel, a mai napig görcs áll a gyomromba, ha az állami erőszakszervezet tagjaival állok szóba, a rendőrnél csak a határőr félelmetesebb számomra stb.
De amikor ilyeneket olvasok, hogy “José Manuel Barroso bizottsági elnök több forrás szerint azt kérte munkatársaitól, hogy tartsák erős nyomás alatt a magyar kormányt”, illetve látom a már-már irracionális dimenziójú európai és amerikai nyilatkozatokat, felhorgad bennem a nemzeti nagyfene, hogy álljon’sza meg a verekedés.
Ugyanis szintén tapasztalati tény - és mivel beleszülettem, fátumszerűnek érzem -, hogy a Nyugat, illetve Amerika többé-kevésbé leszarja, hogy Európa e szegletében mi, magyarok szülőföldünkön és hazánkban éppen hogyan érezzük magunkat.
Egészen egyszerűen nem tudom elhinni, hogy értünk menne a szájkaraté és az izmozás. És valahol sértő is.
Mert Magyarországtól egy dolgot mindig is “irigyeltem” erdélyi magyarként: 1956-ot.
És büszke vagyok rá.
Hát baszódjatok meg, kedves európai és amerikai politikusok, ha ti semmibe veszitek a magyar választópolgárok akaratát, a magyar képviseleti demokráciát. Tudjátok, ha az általuk választottak ezt csinálják, akkor leverik rajtuk, erről a mostani demokráciabajnok szocik és a levelezőtagozatos libik tudnának mesélni.
De rajtatok nem tudják. Ezért nincs jogotok hozzá.
Nekem nem kell egy másik Moszkva.
Kim Dzsongil (koreaiul 김정일, nyugaton: Kim Jong-il, oroszul Юрий Ирсенович Ким, vagy Ким Чен Ир) tényleg sötétségbe borította Észak-Koreát. A kinevelt utód sem az a lámpagyújtogató.
Székelyindiánok
Különös népség a székelyindiánok, a földből nőttek ki, hegyvidéki sziklás talaj gyermekei, fehér bőrű műfaj. Vannak ilyenyek, vannak olyanyok, és az ilyenyek nem olyanyok. Történelmi hagyományaik közé tartozik, hogy néha elisszák a csatát, de ez láthatóan nem zavarja őket. Feltalálták a rézágyút és a rézangyalt, totemállatnak a rézfaszú baglyot, a rézkor utolsó harmadában a rézágyúból rézüstöt csináltak, az egész kompánia kisdobosokból lettek kisüstisek. Kolozsváron védjegyük a bikkfafejű egyetemista, aki egy mukkot nem tud románul, megtanulni is nehéz nekije, nem is nagyon akaródzik.
Komoly néprajzkutatók szerint a székelyindiánok tulajdonképpen egy nyelvet beszélnek, csak tájegységekként másképp, nevetési szokásaik szerint, pl. a csíkiak és a kovásznaiak háháznak, mert fáznak, a körösztúriak röhincsélnek, az udvarhelyiek surmók, héhéznek, viszont a szentegyháziak össze-vissza röhögnek, amióta várossá avatták őket.
A székelyindiánok a tábortűz körül nem ugrálnak, a tábortüzet szalonnasütésre használják. Hétközben elássák a bugylibicskát a ganédombon, horrormikrobák zabálják le a koma vérit róla, komának, szomszédnak egy a vére. Három nagy ünnepük van, a Péntek, a Szombat, a Vásár- és Ünnepnapok, meg még négy kisebb: Karácsony, Újév, Húsvét és a Disznóvágás. Külön említésre méltó harci dalaik gyöngyszeme, hogyasszongya: “Lakodalom van a mi ucááánkba,/ ide hallszik a fejsze csattogása…”, így szól.
A székelyindiánok asszonynak nevezik az asszonyt, nevén a gyereket (a leánkát is). És nem hagyják a templomot és a korcsomát, humoros kedvükben az iskolát sem, mert, ugyi, a betűvetést is meg kell tanulni, de csak viccelnek, más vetéskor nincs kecmec, pityókakapáláskor meg pláne, gyereknek a fődnél a helye, mondok, abból lehet megélni. De amúgy értik a viccet, azt is, ami róluk szól, csattan a csattanó, a székelyindiánok visszkézből társalognak.
Hiedelemviláguk keményvonalas, a lólábú asszonytól az Istenig terjed a skála, mejjeiken megtörik a Lét. Büszke népség, jajj, de büszkén jár, templom után kocsmába mennek, farmernadrágra kötött pulóvert vesznek, alul ing, kihajtott gallérral, rá a bekecs, csizmájuk Puma. Szociábilisak, persze. Dógosak.
Mink, tarisznyából kikandikáló kockás inges véreim, már csak ilyenek vagyunk. És én, a székelyindiánok tiszta ajkú fia mondom, hogy ez az egész szart sem ér nélkülünk, né, ez az izé, hogyishíjják, galakszia.
Őrizzük a lángot!
